Az elősütött, utánfőzött római ragú már ki volt találva. Jó lett, és ízlett a kóstolások után a besűrített pikáns mustban puhára párolt szűzérme.
Csak egy kérdés maradt, hogy milyen köret illene mellé.
Aztán volt egy rossz nap, mint mindenki életében szokott volt egy menthetetlenül lehangoló kudarcos munkanap. Estére még vendég is volt várva; ez tűnt fokozni a gondokat, főzni kell valamit a messzi vidékről vonattal érkező jóbarátnak, aki nyilván megéhezik majd estére. Rómait készítek, döntöttem el akkor.

Örök emlék ez a nap, pontosabban a jelenet: miként lehet kiszállni a gépkocsiból vásálás előtt a parkolóban, csüggedten a köreten morfondírozva, mit adjunk fel autentikus körítésként az elkészítendő defrutumos ragu mellé. Tészta, pontosabban kelt tészta, valami kenyérféle biztos nem tévedés. Valami kenyérféle amivel tunkolni lehet a szaftot.
Gombóckákat?
Soha nem volt principium a táldesign nálam, ez különös komponálgatás. Számomra a talmi revű flittere a többnyire indifferens olajban sült spagetti száraztészta pálcikadísz, a kakukkfű ágacska megpirítva, a konzerv szószok cseppentése és csorgatása. Az étel készítés az energiákat lekötő cselekedet, főleg antik ételeknél amikor a hozzávalók arányait is úgy kell kikísérletezni.
Biztos volt ilyen dekorációs műfaj az ókori rómában is. De mi lehetett akkor, mi lehetett a látvány ami kiegészített és kiemelt egy első századi tálon?
Miközben a fennmaradt receptkönyvben szó nem esik köretről.
A gombóckák nem lesznek jók. Valami olyan kéne, amibe beleül a hús meg a szósz, mint egy gyűrűbe....koszorúba.

Így készült el tétova fonással az első circumscriptum.
Az első "antik" ételünk.
Aztán felfedeztem, hogy Cato a mezőgazdaságról írt könyvében említést tesz arról, hogy készítettek koszorúba font kenyeret is. Eszerint nem tévedtem nagyot, mikor fonni kezdtem, mikor a reményvesztett napot koszorúval zártam. Így legalább a vége jó és emlékezetesen szép lett.