Ennek az olykor tekintélyes méretű, ellapított lencse formájú örlőedénynek nevében nyilván az elmúlással kapcsolatos latin szó található.
Az egyik alapedény, alapeszköz lehetett. Múzeumokban gyakran lehet darabjait látni, ott hevernek a a tárlók sarkában az izmos peremű edény töredékei, kiöntőrészének, csőrének íves darabjai. Nem lehet helytelen az elképzelés, hogy minden konyhában volt egy. Ekkép akkori jelentősége talán a mi időkben most a vágódeszkákhoz mérhető.

Nem csak fűszer örlésére használták, ebben elegyítettek össze mindent, a besűrített mustot, tojást, édesített bort, ebbe csorgatták a szükséges mennyiségű halszószt.
Az örlés cselekedetére számos utalás található a szűkszavú recept leírásokban, például a „lasert“ törni és oldani egyaránt lehet, nyilván ebben a tipusú edényben történt mindkettő.
Sokáig nem foglalkoztunk a mortariummal.  Szürke és fekete gránit kőmozsarakat használtunk, abban ütöttük szét a halványsárga „laser“ törékeny-gyantás darabjait, abba számoltuk bele a borsszemeket, szórtuk a sót és öntöttük a mézet.
Talán onnan jött az igény, hogy idővel ezekbe a mozsarakba nem fért bele a szükséges mennyiségű bor vagy a tojás vagy a velő. Azonkívül szépek a tárlókban ezek az edénydarabok, a kiegészített formák, így gondolhattuk végül, hogy  mégis szükséges lenne egy ilyen edény.
Azonban nem könnyű egy ilyet szerezni. Kellő elszántsággal gyémántkorongos flexxel, fogasvésővel, kalapáccsal és reszelővel végül is csináltunk magunknak egyet süttői vörösmészkőből.
Mert „omne luxus“.
Mondták is a kifaragott edényt látva, hogy  nem vagyunk teljesen normálisak.
Ezek után  persze nehéz elfogultság nélkül érzékeltetni egy kívülállónak, hogy milyen is ebbe szórni a friss fűszereket, törni a lasert és önteni a bort.
A legkevésbé patetikus tapasztalat a következőképpen lett összgezve: „tényleg sokkal kényelmesebb a kéznek“.
Egy kicsi, apró mozdulatnyi különbség csak, hogy kényelmesebb. De az mégis másik  univerzum.