A tintahallal többnyire grillezett és rántott karikák, valamint különböző tészták tetejére szórt darabkák formájában találkozhatunk általában. Az állat megtöltésével kapcsolatos élményekről lényegesen ritkábban számolnak be a tenger gyümölcseit fogyasztani szeretők.
A tintahal evéssel Magyarországon amúgy is gondok vannak.
Nem vitatjuk a kihívásoknak megfelelni kívánók  erényeit, de ha e tájékon a tenger gyümölcseinek frissességét vesszük alapul, minden elszántságunk dacára a jó tintahal étel készítésének terén inkább vesztésre állunk.
Ez a direkt megállapítás azonban kevésbé érvényes a töltött tintahal esetében. 
Természetesen ezen fogás is akkor jó, ha friss az alapanyag, de a lényeget tekintve ennél az ételnél a tölteléken van a hangsúly, a tintahal csak  keret, pontos szóhasználattal a "tubus", és ilyen formájában mint az íz harmóniát összefogó burkolat szolgál.

A "keret" itt szó szerint is értendő, mert mi a töltött tintahalat történetesen (nem tudni mennyire autentikusan) felkarikáztuk.
A töltelék  húsgombócokból és  tojásból valamint lehártyázott sertésagyvelőből állt, ezen összetevők  megfelelő elegyítésével  kereshettük az antik titkok nyitját.
Valljuk be: az agyvelős tojásos húsos keverék elsőre ugyanolyan abszurd volt nekünk is, mint talán az olvasó számára most, de (mint mindent, ezt is többször kísérleteztük) nem gondoltuk, hogy ez rossz lehet. Római patríciusok csak nem ettek rosszat. Bíztunk a frissességben, és a húsgombócok hiteles fűszerezésében, valamint többi összetevő józanul mérlegelt arányaiban.
A töltött tintahalat, ez az újabb eltérés a fokhagymás petrezselymes grillezett karikákhoz képest, főzni kell.
Sós vízben tettük, és napokkal később is csettintve emlegetett finomságként jegyeztük le receptjét.